Ödi bácsi egy jókedvű, pazar ötletekkel teli nyári éjszakán vette először észre a Szfinxet úgy igazán. Korábban valahogy beolvadt az épületbe a szobor. Tudta, hogy ott van, de nem törődött vele. A város éjszakai forgalma azonban aznap éjjel olyan árnyjátékot varázsolt a lényre, amely élővé tette a macskaszerű figurát. Muszáj volt megszólítani őt, és a Szfinx régen halott apja hangján válaszolt neki. Ha Ödi bácsi néha arra járt, előfordult, hogy újra szóba elegyedtek egymással. Egyik ilyen estén tanácsolta neki a Szfinx, hogy költözzön össze édesanyjával. A felvetés logikus volt, akkor már egy hónapja nem volt hova mennie, és ez akkor sem jó érzés, ha szép az idő. Két lánya anyjukkal és annak új férjével a régi otthonukban maradt, Csepelen egy majdnem kész házban álmodhatták az igazak álmát. Az a remek belvárosi albérlet pedig egy szerencsétlen körülmény miatt lakhatatlanná vált. A baleset miatt két hétig még kórházban is volt.
A Szfinx tanácsa szárba szökkentett egy csírázó ötletet, bár nagyon fázott a gondolattól, mert már évek óta nem beszélt a muttival. Annak idején komoly pénzügyi vitába keveredtek bizonyos költések miatt.
A komoly feltételekkel megkötött béke a kezdetekben egész jól alakult. Kellemesen telt az idő a másfél szobás, polgári és kádár-kori dísztárgyaktól fuldokló lakásban. Közösen takarítottak. Amikor még tudott járni a mama, együtt mentek a sarki boltba. Esténként a félhomályos szobában, csendben nézték a Columbót. Néha az öregasszony egy reklámszünetben felállt, odament a tálalószekrényhez, és kinyitotta az egyik ajándékba kapott üveg félédest. Óvatosan töltött neki és magának egy-egy decis pohárba.
Hamarosan azonban kiderült, hogy emberfeletti türelem kell elviselni a vén szipirtyót. A ruhaujjából kiesett, összegyűrt papírzsebkendők emlékeztettek arra, hogy merre járt. Soha nem kapcsolta le a villanyt a WC-ben, így éjjel nem lehetett tudni, hogy szabad-e a mosdó. Idegesítően matatott éjszakánként a cigiért, mert láncdohányos volt. Aprólékosan elszámoltatta a vásárlásoknál. Ostoba politikai nézetei voltak. Folyamatosan zaklatta a gyógyszerekkel, pedig azoktól csak pocsékabbul érezte magát.
Ödi bácsi úgy érezte, hogy egyre gyakrabban van szüksége a Szfinx társaságára. Kerberoszt, azt a rosszindulatú dögöt meg úgy is rendszeresen sétáltatnia kellett, hogy a virsliszerű testéből üríteni tudjon az Opera környékének valamelyik satnya fája alatt, és történetesen a Szfinx közelében hajlandó volt többet időzni.
A mama két év múlva meghalt. Csendesen ment el, és Ödi bácsi egyszerre érzett megkönnyebbülést és gyászt. Ám a szabadság eufóriáját szép lassan felfalta a magány. A barátok látogatásai valahogy ritkultak, és most már lassan Kerberosz is hiányzott neki, pedig első dolga volt lepasszolni az új férj testvérének, akinél egyébként már Fifiként csóválja a farkát.
Talán egy fél év telhetett el a temetés óta, mikor Ödi bácsinak egy jókedvű, pazar ötletekkel teli téli éjszakán nem volt kedve hazamenni. A Szfinx közelében letáborozott, mert érezte, hogy ezúttal világmegváltó ötletet fog súgni neki a szörny, és otthon amúgy is már jó ideje nyirkos hideg volt. Hogy ne keltsen feltűnést, bebújt a közeli építkezés kulisszái mögé. Volt tapasztalata abban, hogy ne vegyék észre. Az ünnepek miatt csak harmadnapra fedezte fel egy rendszeresen ott posztoló éjszakai őr, aki a kiérkező rendőrnek azt mondta: „Már rég a bolondokházában lett volna a helye. Néha összetévesztett az apjával. De amúgy jókat beszélgettünk.”
Haynal Ákos
fotó: Birtalan Zsolt