Apró, gömbölyded alakja volt. Az unokák mindig körülötte legyeskedtek, mert biztosak lehettek benne, hogy némi hízelkedéssel csokihoz, kompóthoz, esetleg meggyes pitéhez jutnak. Imádta az állatokat, volt két agyondédelgetett pulija, a pincében elszállásolt néhány tyúk pedig egytől-egyig végelgyengülésben hunyt el. A szívélyes burok mögött azonban erős kezű uralkodó rejtőzött. Sajátos logikával, szigorú hierarchiába rendezte a közvetlen rokonságot aszerint, hogy ki, mikor, milyen mértékű lelkesedéssel szolgálta a család érdekeit. Senki nem kérdőjelezte meg hatalmát, így aztán többnyire minden az akarata szerint történt. Mindenki számára így volt kényelmesebb.
Állandóan mozgásban volt. Kissé görnyedten, sietős, apró léptekkel mindig ment valahová, vagy jött valahonnan. Foglalkozott fizetővendég-szolgálattal, zöldséget termelt, seftelt bálás ruhákkal, ám az mégis meglepte a családot, hogy egy nap elhatározta: pulykákat fog nevelni. Az ugyan kétségtelen volt, hogy minden adott volt a tartáshoz, ám abba már senki nem mert belegondolni, hogy ki fogja levágni az állatokat.
Amikor eljött az elkerülhetetlen, mindenki a lehető legjobban megtámasztott kifogásokkal menekült a feladattól, ám apám egyszerre elfogadva és kihasználva a helyzetet, maga jelentkezett, mert akaratlanul is felhalmozott néhány rosszpontot, és még egy démon sem akart a Mamával haragban lenni. Úgy érezte, itt a remek pillanat, hogy bizonyítson. Azzal biztatgatta magát, hogy így végre szerezhet magának némi tekintélyt. Amúgy is csak egy jószággal kellett végezni, hiszen anyósa tervei szerint a többieket a következő hetekben egyenként éri utol a sorsa. Azér’ csak beszáll az apósom is – gondolta. A döntés azért egyáltalán nem volt könnyű, hiszen az egésztől undorodott, és ezidáig néhány pók megölésén túl semmi nem terhelte a lelkét.
Így ellentmondásos érzelmekkel vette át nagyanyám szép pufók kezéből a kisbaltát egy fénypászmás augusztusi nap délutánján. Lebattyogott a vasszagú garázsba, nagy műgonddal, hosszan élezte a baltát, aztán visszament a hátsókertbe. Kiválasztotta az áldozatot, a tuskóra rakta a kapálódzó pulyka fejét, és egy határozott csapással véget vetett nyomorult életének. A csont halkan reccsent, a fejsze tompán koppant, spriccelt a vér, hosszú, kínokkal teli másodpercekig tartott, amíg kibugyborékolt a lélek a lefejezett állatból. Menekülési kényszer lett úrrá rajta, undorodott a helyzettől, magától és a tetemtől, de viszonylag gyorsan fegyelmezte magát, hiszen nem mutatkozhatott gyengének. Belerakta a testet egy nagy vájdlingba, és elindult a konyha felé, aminek ajtófélfáját támasztva várt praktikus, piros műszálas pongyolájában nagyanyám. Végigmérte apámat, akinek a zilált arcvonásai a megkönnyebbülés örömét sugározták, ám Mama félreértette a jeleket, és ez viszolygással töltötte el. Az ölés iránti lelkesedést végtelenül gusztustalannak tartotta. Levette apámról a tekintetét, a pulykára nézett, és csak annyit mondott: Úgy terveztem, hogy a következőt a sógorod csinálja, de inkább gyere te – és leplezetlen megvetéssel hozzátette – ha ennyire élvezted…
Haynal Ákos
fotó: Nagy M. Hedvig