– Az emlékei?
– Az emlékeim? Mintha egy filmet néznék, látom, ahogy játszunk a napfényes vasárnapi parkolóban. Persze ki tudja, mi az, amire emlékeznék, ha nem készültek volna fotók. És ha a családban nem meséltek volna semmit arról az időről. Szóval igen nehéz ezt szétválasztani. De ami igazán megfejthetetlen számomra, az a kettősség, ahogyan emlékezem.
– Hogy érti ezt?
– Mert miközben kívülről szemlélem mindezt, mégis, minden hang, szín és szag sokkal élénkebben él bennem, mint bármilyen felnőttkori emlékben. Hallom a lépcsőházajtó csukódását, érzem a bundás kenyér szagát, a kis piros műanyag motorbicikli tapintását, látom az utcák feletti eget, ahogy gyorsan mozognak a felhők. Mindez most is jelen van. Lehetséges volna, hogy minél idősebb vagyok, annál több a távolság a történeteim és önmagam között?
– Lehetséges. Mikortól emlékezik másként?
– Nem is tudom. Valahogy fokozatosan koptam ki a képből, azt hiszem. Idegen a nő a jelenetben. Például mikor babaházat vesz unokahúga hetedik születésnapjára a plázában, közben telefonon beszél egy munkatársával, másik kezével félhosszú haját a füle mögé tűri, mert úgy jobban áll neki, és a múlt heti vendégségre gondol, hogy elég jó benyomást tett-e. Nem érzek semmit ezzel az emlékkel kapcsolatban.
– És mit gondol, mi lehet ennek az oka?
– Talán, most hogy erről beszélünk, az jut eszembe, mintha valahol menet közben
elfelejtettem volna, hogyan is kell benne lenni a történetben, érti?
Virág Krisztina
Fotó: Nagy Zopán