– Jó napot! Én öltem, megöltem pár embert. Tud segíteni?
– Jó napot! Az feláras, de el tudjuk vállalni. Viszont nem tudjuk kicentrifugázni.
– Az nagy baj?
– Azt önnek kell eldöntenie. Tisztíttatta már a lelkét?
– Még gyerekkoromban. Elloptam a perselyt a templomból.
– Az nem most volt. Ha jól tudom, akkor még más volt a módi.
– Igen. Pár dollár és tíz mianyánk. És kezdhettük elölről.
– Régi szép idők. Esetleg egy fehérítés? Három dollárral több, mint a szimpla mosás, viszont utána olyan ártatlannak fogja magát érezni, mint egy halálra ítélt.
– Jó lenne, de akkor nem marad ételre pénzem.
– Van egy ötletem. Én most bezárok. Elmegyek ebédelni, ide a szomszédba Csang bácsihoz, tudja, nagyon jó magyaros ételei vannak. Igazából német, de vett magának feleséget, így lett magyar, aztán ideemigrált. De ez most lényegtelen. Szóval, míg én ebédelek, menjen, raboljon ki valakit, a gyilkosságok mellé még elfér, aztán szépen visszajön és megtisztítom a lelkét.
– Nem akar inkább meghívni?
– Nem. Viszont a vasalásra vendégem. Tudja most ez a divat. Az élére vasalt lélek.
– Köszönöm.
Varga Imre
Az a típus volt, aki gondolkodás nélkül kapta fel a nagymama otthonkáját a fia futócipőjével, hogy leugorjon a sarki boltba cigarettáért. Majd tíz év múlva küldött egy képeslapot Marrákesből, hogy bigámistaként élt Agadir aranyszínű tengerpartjain, de most már azt is megunta, így inkább átugrik egy kicsit Ausztráliába, ahol szándékai szerint kengurukat fog tenyészteni. Mivel elfogyott a pénze, arra kéri a családot: adják el a nagyapja után maradt arany zsebórát. Aztán úgy tizenkét év után beállított, hogy a sarki boltban pofátlanul felmentek az árak, és lassan már kilopják az ember szemét. Majd hozzátette:
– Háromszor volt dolgom tevékkel, és mindannyiszor tragikusan végződött.
Ennél többet nem volt hajlandó mesélni a kalandjairól.
Magyary Ágnes
fotó: Barbay Csaba