„Végül a téboly, ez a monománia nem szellememet
emésztette, de megtámadta a testemet is.”
(Stefan Zweig: Sakknovella, Fónagy Iván fordítása)
Szokványos hétvégi délutánként indult. Áthívtam Mirkót egy sakk-partira, közben
legurítottunk egy-két pofa sört. Az udvarunkban üldögéltünk a kerti asztalra tett sakktábla előtt, és a helyzetről trécseltünk. Hogy akkor most ő kit választ, Nonát, vagy húgát, Decimát, esetleg anyjukat, Mortát. Attól függ, válaszolta Mirko a homlokát dörzsölve, majd a futóval megfenyegette a bal oldali lovamat. Mitől, kérdeztem kíváncsian, majd odébb faroltam a lóval a sakktábla közepe felé a D5-ös fehér kockára. Hogy te kit választasz, bökte vissza a barátom, s nyújtózkodott egyet a karjával. Már egész elgémberedtem, motyogta, utána kimért, lassú mozdulattal előretolta a fehér ágyúját a szemközti lovam üresen maradt helyére. A parasztomat már korábban hatástalanította, semmi sem védte a bal oldali futómat. Mirko diadalittasan füttyentett. Megdörzsöltem az orromat, majd fekete ágyúmmal egy határozott mozdulattal lepöccintettem a tábláról az ágyúját. Mirko szentségelt, hogy lehettem ilyen vak, hajtogatta. És arra gondoltál-e, hogy nem te, hanem téged választanak, firtattam tovább a szakállamat birizgálva. Mirko még mindig kissé idegesen visszahajolt a bábui fölé, hát ezzel meg mi a faszt akarsz, morgott. Sokáig nem lépett, jobb kezével kitámasztotta az állát, nyúltak a percek. Teljesen lecsillapodott, már nem aggasztotta az ágyú elvesztése. Morta biztosan nem, ő már lemondott rólam, szakította meg a csendet. Esetleg Nona, latolgatta, majd felcsillant a szeme. A B3-as mezőre lépett a parasztjával. Nincs kegyelem, nem én döntök. Decima sohasem akart mást, csakis engem, a barátomnak esélye sincs. Én azonban Nonára sóvárogtam. Ekkor valami fekete foltot vettem észre a sakktábla közepén, mintha fanszőrzete nőtt volna. Mi a szösz, csóváltam a fejem. A fekete folt füstölni kezdett, pár pillanat múlva lángolt az egész sakktábla. Mirko a bábukat nyaldosó lángokat figyelte, mintha vetkőző istennőt bámulna. Levettem a fejemről a szalmakalapom, a barátomra néztem, majd a tüzelő királynőm felé nyúltam.
Orcsik Roland
fotó: Varga Imre