Megint látta a lányát az asztalnál. Most is, mint mindig, háttal ült, és hiába szólította: „Lona, Lona!” – rá sem hederített. Így megy ez már két hete.
Hálaadáskor eljöttek a gyerekek a környező tanyákról, a családi ebéden menyekkel és vejekkel csevegett, majd a desszert után, amíg a felnőttek a mozgódobozból színes filmeket néztek, az unokákkal szaladgált a kertben. István az évek során a környék egyik legmódosabb gazdájává – a lajosföldi franciák úgy mondják: farmierré – küzdötte fel magát, és bár rangja nem volt, ami a társadalom magasabb szféráiba juttatta volna Magyar Amerikában, itt Misszisszippi megyében sokan tisztelték. Az esti kivégzésen is kiemelt helyen ült a család, a falu főterén ácsolt széksorokon. Két szökött rézbőrű szolgát akasztottak, meg egy tiltott eszméket terjesztő lajosföldit. A rézbőrűek büszke tekintete láttán többen felsóhajtottak. Tudták, a Pedisék birtokán kutyául bánnak a személyzettel, hetente szöknek el onnan a szolgák. Aztán valaki mégis bekiabált: „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember, egy se jó!” Páran felröhögtek, a többség azonban néma maradt, László, a falu patikusa hátra is szólt: „Inkább benneteket kéne fellógatni, ebek!”
A lajosföldi francia, mielőtt kirúgták alóla a faragott hollómintás halálzsámolyt, azt kiáltotta: „Liberté, Égalité, Fraternité!”
„Micsoda egy bohóc!” – gondolta István. – „Ezek az ördögfajzatok megtagadták a saját királyukat, külön országot hoztak létre az Újvilágban, és Amerika-szerte lázítanak, fent a brit korona ellen, délnyugaton meg a mehíkóiakat puhítják, hogy forduljanak szembe a spanyolokkal. Országukban, Luisiánában felszabadítják az őslakosokat, Új Orleánban pedig, amit a fővárosuknak tartanak, szavazással döntik el, ki kormányozzon. Mi lesz így a világgal?”
A járási központból, Nácsezből érkezett a városi tanács egyik elöljárója, hogy a kivégzés után beszédet mondjon, miközben fiatal kormányőrök az emelvényről biztosították a terepet. István felfigyelt egy kölyökképű nemesre, magabiztosan állt a hangládáknál, fején vörös rókaprém sapka, néha intett a tömegbe vegyült csendőröknek. Látva ezt a feltörekvő nábobot, arra gondolt – később mardosta is érte a szégyen –, hogy nem érdemelne Ilona lánya inkább egy ilyen férjet? Persze Hevérrel sem volt semmi gond, dolgos, becsületes, San Francisco-i spanyol nagyanyjától örökölt latinos vonásai miatt úgy nézett ki, mint a mozgódobozban a filmszínészek, csak ambíciói nem voltak. Terelte a marhákat, szerette Ilonát, nem vágyott másra. Pedig István a két fiát és a kis Lonát úgy nevelte, hogy ne csak vagyonuk legyen, hanem eszük is. Még a fővárosba, Manahattába is elvonatoztak, együtt ámultak a Hádszon torkolatánál a szabadságszobron, amely a tengerről érkezőket fogadja Magyar Amerikában. Hosszan mesélte a gyerekeknek, miért épp Szapolyai János kolosszusa áll ott, a mohácsi csatában törököt verő hősé, aki időben odatért, és hátba támadva a szultánt, nem csak a királyunkat mentette meg, hanem felkelőket toborzott szerte a Balkánon, hogy egy évtized múlva visszafoglalja a keresztény világnak Konstantinápolyt. Ezért a pápa módosította az 1494-es tordesillasi szerződést, és a spanyolok meg a portugálok mellett a magyarok is a Vatikán engedélyével hódíthattak az Újvilágban: „Szóval, ha Szapolyai nem lenne, ki tudja, talán még most is sátrakban lakó rézbőrűek élnének itt, esetleg a franciáké, vagy urambocsá’ az angoloké lenne minden a Nagy Tavaktól Majám városáig, Manahattától Misszisszippi-ig. Nevetséges…”
Véget ért a faluban az ünnepség, a népek oszolni kezdtek, István fiai porontyokkal, feleségekkel Ganz-mobilba ültek, Ilona és Hevér lóra pattant, aztán mind hazaindultak. A gazda látta, ahogyan a nácsezi kormányőrök motorra szállnak, utólag magyarázhatta volna úgy, hogy a viselkedésükben érzett valami fenyegetőt, balsejtelmet, azonban István az egészből nem vett észre semmit, kivéve a lánya ajándékát, amit a saját Ganz-mobiljának csomagtartójában felejtett. Gyorsan a volán mögé ült, a kis csomagot az anyósülésre tette, és utánuk robogott.
„Már be kellett volna érnem őket” – gondolta, amikor lövéseket hallott, majd kiáltásokat a tölgyes felől. Az útszélen hagyta a Ganz-mobilt, fogta puskáját, és teszla-lámpával világítva, a fák ágain függeszkedő broméliák közt elindult a hang irányába. Hamarosan dulakodó árnyakat látott a földön, a levegőbe lőtt, mire az egyikük felkelt és elfutott. A távolban motorok berregtek, István ezt már meg sem hallotta, mert az előtte heverő alakban felismerte Lonát. Szoknyája felgyűrve, szúrt sebből bugyogott a vér a nyakán, kicsit távolabb Hevér feküdt, homlokán golyónyom. Térdre hullt, a sokktól alig kapott levegőt, közben egyre csak szorította a halott lány nyakán a sebet. Órák teltek el, mire fel tudott állni, könnyeit törölgetve keresett nyomokat ott, ahol a motorok parkoltak, aztán visszament a tölgyeshez. Ekkor látta meg a földön a vörös rókaprém sapkát.
Mintha minden sűrű párafüggönyön át történt volna ezután, szétszórt pillanatképekre emlékezett: Ganz-mobillal a csendőrségre robog. A helyszínelő tiszt sajnálkozó, rosszalló tekintete, mikor meglátja a sapkát. És a főfelügyelő… amint épp közli, hogy hiába a bűnjel, nem fogják perbe az erőszakoló gyilkost, mert a kormányhoz tartozik, törvény felett áll.
A temetés után jelent meg a látomás az ebédlőben. István hiába járta körül, mindig úgy fordult, hogy a hátát mutassa. Egyszer próbálta megérinteni, akkor eltűnt, aztán visszatért. Itt ül most, nem sír, nem néz rá, hallgatása már az őrületbe kergeti.
A tizenötödik napon István felvette vadászöltözékét, megtöltötte puskáját, aztán bement a nappaliba. „Döntöttem! Nem akarom így élni tovább az életem, és tudom, hogy ölni bűn, de amikor a Korona felkent őrei a becstelenek, törvények mögé bújva fertőznek, mint a majámi erszényes patkány, akkor teszem, amit tennem kell” – mondta Lonának, aztán kiment a Ganz-mobilhoz, a csomagtartóba tette a puskát, meg jó sok töltényt, és elrobogott.
A látomás megfordult, és falfehér, meggyötört arccal suttogta a távolodó után: Apa, ne…
Ürmös Attila
fotó: Csikós Attila