A Lajos azt tanácsolta, hogy használjak öngyújtót. Inkább. „A gyufa kavbojoknak való, vagy vidéki színészek eltitkolt fiainak, vagy a láncdohányosoknak, vagy a láncdohányos kavbojoknak, vagy a láncdohányos vidéki színészek eltitkolt fiainak, vagy a láncdohányos vidéki színészek, láncdohányos, eltitkolt fiainak. De te, Kati, inkább az a kis kocácska vagy, aki nem szeretett egyedül ülni a folyosón lyukasóra alatt, és ezért beoldalogta magát egy közepesen férfias füstkarika közepére. Te, Kati, kurvára nem vagy dohányos alkat, ezért a gyufa használata részedről indokolatlan. Mikor meggyújtasz egy gyufát, bárhol és bármikor, akkor felsikít az esőerdő, és több mázsa majom lesz öngyilkos, a lepkék elfelejtenek repülni, a papagájok elszürkülnek, és az indiánok piranhákkal smárolnak. Kati! Én azt akarom mondani, hogy te úgy vagy jó, ahogy. Sört sem kellene innod, főleg nem ilyet…”
Hazugság lenne azt állítani, hogy örömömet leltem Lajosban. Miután a homlokába vágtam egy cukormentes jégkrémmel összemaszatolt kanalat, nem leltem benne mást, mint az összes többiben. Két vesét, két tüdőlebenyt, egy májat, egy fekélyes gyomrot, egy görbe faszt és egy telt hólyagot, melynek tartalmát, az élet és a halál közötti úton teste elengedett. Gőzölgő zsigereit úgy ölelte körbe az aranyló pisa, mint láncdohányos vidéki színész az öltöztető lányt a premier után. Én mondtam neki, hogy ne igyon annyi csalánteát. De ki vagyok én, hogy tanácsot adjak az Elixír magazin aranyfokozatú előfizetőjének. Kati vagyok, aki egyedül ült a folyosón lyukasóra alatt…
Varga Imre
fotó: A. Fehér Vera