Kapaszkodom, tehát vagyok. Előre a múltba, átlósan a valóságra. Nyolcvanhétben a
Máriahilferen. Öt darab fekete Denim. „Le volt árazva. Egyet fizet, ötöt vihet. Nézd, ezt neked vettem észre. Impulse. Szeretlek.”
Eltelt húsz év, de még ma is felkapom a fejem a villamoson, ha valaki azt a lopott illatot árasztja magából. Hirtelen ott lesz a hangod, a mosolyod, a gesztusaid, hogy velem akarod leélni, és a csillagok az égről. Én, az emlékekre vadászó vizsla meg pitizek, a szívemet kilihegem a villamos padlójára, amin átgázol egy banyatank farháttal megtömve. Látod nem csak te vagy képtelen beérni egyetlen tyúk hátsójával. Szerettelek. Akkor hallgattam róla, vagy csak be voltunk rúgva, nem számít ma már. Fejben jól élek, az emlékeimben pedig boldog vagyok. Kezdem megszokni, hogy itt élsz velem, csak kicsit túl sokat beszélek magamban. Olyankor ráfekszem a jelenre, nyújtózom egyet és a képzelet összesimul a valósággal. Néha elbukom, miközben a félhomályból összetákolt testeden vonaglom, de ha egy férfinak választania kell, hogy hová bújna szívesebben, a gondolataimba vagy a
combjaim közé, akkor mindig az utóbbit választja, így a becsapás az önbecsapás és az orgazmus Bermuda háromszögében a szemrehányások, az elvárások és az elhazudott telefonszámok nyomtalanul eltűnnek. Nekem pedig tökéletes ez a kontraszt, még akkor is, ha egy kicsit a szívem felé lejt.
Varga Imre
fotó: Icsu Renáta