Olivért nem izgatta túlságosan a Kajetána nővér ellen viselt háború legyen szó a legszorosabb értelmében vett hadműveletről vagy valamiféle furmányos intrikáról, amelynek a végén a kéjes katolicizmusban fetrengő purhonya elsüllyed egy barokkos körmondat túlzásaiban. Szóval Olivér, akiben mindig is túlbuzgott a természettudományos érdeklődés, amely azzal kezdődött, hogy leverte az összes fecskefészket a ház oldaláról; rájött, az emberek a halak életére törnek. Erre a felismerésre akkor jutott, amikor békákat mentek fogni. Jobban mondva anya csak fürödni akart, de Olivér nem bírta ki, hogy ne tegyen korszakalkotó tudományos felfedezéseket.
‒ Rá kell venni a halakat, hogy ne kapják be a horgot – magyarázta nekünk, akik csak kitartóan csépelték egymást a botokkal a nagy ütközetre készülve ‒, tudniuk kell, a csali átverés. Jogot a halaknak!
Teljesen megszállott lett. Minél jobban magyarázott, annál jobban hasonlított apánkra, és már csak két mély sóhaj választotta el attól, hogy zagyvaságokat hadováljon.
‒ De mi szeretjük a halat – mondta Simon –, főleg sütve és kukoricalisztbe forgatva.
‒ Ti tökfejek vagytok – paprikázódott fel –, és nem tudtok semmit.
Mérgesen ment madárfészkeket fosztogatni a gyümölcsösbe. Értettük a dilemmáját. Ő is szeretett jókat enni.
Magyary Ágnes
fotó: Csősz Géza