Már nagyon rég tudom, hogy be vagyok zárva. De azt is tudom, hogy a kulcs az én kezemben van. Meg azt is, hogy mindenre képes vagyok, illetve azt, hogy nincs lehetetlen. Tudom továbbá, hogy a körülményekre nem hivatkozhatok akadályként, nem beszélve arról, hogy az álmaimnak nem rabja, hanem megvalósítója vagyok. Tehát minden készen áll arra, hogy kiszabaduljak, és megszerezzem az első milliót, megalapítsam a boldog családot, meg a céget, ahol majd a hobbim lesz a munkám, és így minden kedves pillanat egy-egy apró homokszemként pereg le életem homokórájában.
Aztán mégis itt ülök. Nézem a vizet. Hosszasan bámulom. Kik írják a céljaim – kérdezem. Tényleg egy trendi kézműves kávézót kell nyitnom a hetedik kerületben a boldogság érdekében? Vagy keményen kell dolgoznom a magas fizetésért nagyjából bármit, mert csak a pénz fontos igazán? Vagy unokákat kellene nemzenem a kétésfélszobakonyhába a vérvonal fennmaradása érdekében? És mi lenne most, ha csak úgy kiraktak volna tök egyedül már rögtön az elején, gyerekként, mondjuk egy szigetre. Vajon akkor is ezeket akarnám? Egyáltalán akarnék bármit is? Tegyük fel, hogy kapnék enni minden nap rendesen, de kakasos nyalókáról, vattacukorról, amiért hisztizhetnék, szó sem lehet. Sem dugós puskáról, sem csattogós lepkéről. Nem is tudnék az effajta izgalmas dolgok létezésről. Nem tudnám, hogy mekkora hősök a tűzoltók, a kukások, az űrhajósok. Nem akarnék sem focista, sem autóversenyző lenni. Nem tudnék semmi olyanhoz hasonlítani, ami nincs a szigetemen. Nem tudnám, hogy biciklizni jobb, vagy tollasozni. Azt sem, hogy a tanulmányi eredményeimmel, szorgalmammal, és jó magaviseletemmel elismerést vívhatok ki a felnőttekből, és ezért kell lemondanom azokról a dolgokról, amik amúgy sokkal jobban tetszenének. Már ha tudnám, mit tehetnék a fűben heverészésen, a pillangókergetésen, és kacsakövek hajigálásán túl. Szabad akaratom legnagyobb korlátja hiányos tudásom lenne a világ menetéről, de szerencsére erről mit sem tudnék. Így végtére olyan szabad lennék, mint a madár. Mint például egy keselyű, aki nem tud semmiről. Ja, hát úgy könnyű. Szerencsére nem raktak ki arra szigetre gyerekkoromban, bár lehet, ezért nem is vagyok szabad. De, amióta tudok a horgászat létezéséről, én mindig horgászni akartam. Ülni, nézni az úszót, és várni ahogy eltűnik a zsinór végén valami ezüst pikkelyessel. Már mindent összepakoltam. Indulnom kell haza. Holnap reggeltől újra a szorgalomról, a teljesítményről, a jó magaviseletről szól majd minden. A kemény munkáról és a pénzről, amiből ha lesz elég, akkor nyithatok egy kézműves kávézót a hetedik kerületben. A feleségem meg addig teleszüli a kétésfélszobakonyhát. Vagy csak örökbe fogadjuk a keselyűt az állatkertben.
Nagygyörgy Zoltán
fotó: A. Fehér Vera