Kerülőúton mentem haza, hátha megölnek a kóbor kutyák útközben. Elképzeltem, ahogyan torkon ragadnak és a pedigrés nyáluk összekeveredik az én matematika, kémia, fizika és biológia kettessel szennyezett véremmel. Láttam magam előtt, ahogyan azonosítanak a szüleim, élettelen testem mellett egy alvadt vértócsában hever a szétcincált bizonyítványom, sehol egy kettes, sehol egy hármas, csak annyi látszik, hogy ének-zene ötös, ők pedig sírnak, üvöltenek és hibáztatják a tanári
kart, az oktatási rendszert, a minisztert és Istent.
– Nem így lett. Összecsípték a szúnyogok, az évzárós cipő feltörte a sarkát, az iskolai egyenruhája pedig büdös szomorúság szagú volt. Hazaért. Köszöntünk, ő visszaköszönt. A feleségem tiszta kéztörlőt nyomott a kezébe és a szemével jelezte, hogy mosson kezet vacsora előtt. Megmosta, és egy kis szappant dörzsölt a szemébe. Azt akarta, hogy lássuk, sajnálja magát a bizonyítványa miatt, sajnál minket is. Leült. Nem mert felnézni, a szemeit dörzsölgette.
– Tökfőzelék pörkölttel. A kedvencem. A szaftban tükröződött apám és anyám. Felettem álltak. Vártam.
– Várt. Lehet azt hitte, hogy kap egy nyaklevest, vagy mindjárt kettőt.
– Nem láttam dühösnek őket. Mondjuk vidámnak sem. Anyám a jobb vállamra tette a kezét, apám a balra, engem meg kirázott a hideg.
– Jó étvágyat, kisfiam!
– Megint kirázott a hideg. Aztán összekevertem a főzeléket a pörköltszafttal, felemeltem a fejem és enni kezdtem.
– Nem felejtette el megköszönni. Sohasem.
Varga Imre
kép: Hirman Csaba