Mi a fenét keresek én itt? Ez csak egy szálláshely. A radiátor csöpög, a szekrény barátságtalanul pattog, a kilincsek mindig megráznak. Semmi nem akarja, hogy itt legyek. Még Klaudia sem igazán, aki dühítő békességben hortyog mellettem.
Már megint dereng. A redőnyök résein beszűrődő fény játékát figyelem. Hetek óta nem alszom normálisan. Milyen nap van? Mindegy. Csak kóválygok, állandó félálomban élek.
Hirtelen döntésre jutok. Mint egy céltudatos robot, takarékos mozdulatokkal, villámgyorsan összepakolom a cuccaimat. Halkan csukom be az ajtót. Nem sokkal később lépteim már az utcán visszhangoznak. Az oldalamhoz verődő táska tört ritmust ad. Ösztönből megyek, automatikusan fordulok be az unásig ismert, otthonosan húgyszagú, néptelen sarkokon. Még rendőrrel sem találkozom. Amikor megérkezem az ajtóhoz, visszaköszön a papír, amit ki kellett ragasztanom. Hazudik, mert ez minden, csak nem szabadság. Bizonytalan ideig minden tilos, saját érdekünkben zárva a város. A környék lakói önként lakatra verték magukat, a turisták hazaszivárogtak. A félelemtől mindenre ráült a dermedt csend. Tapintásra ismerem fel a kulcsokat. Belépéskor már a szag is megnyugtat. A félhomályban csak kis fényeket gyújtok. Körbenézek, de tudom, hogy minden rendben van. A pultot végigsimítom a tenyeremmel. Ujjbegyeimmel olvasom a karcolásokat. Mindegyikhez tartozik egy történet. A poharak katonás rendben, tétlenül csillognak a polcokon. Bekapcsolom a kávéfőzőt, feltekerem a bojlert, kipakolom a mosogatógépet. Pont úgy, mint régen, nyitás előtt, csak most nem húzom szét a függönyöket.
Megkeresem a videót, fellövöm a tévére. Végtelenre állítom. Felhangosítom, amennyire csak lehet. Akkor nyitottuk meg a galériát. Óriási buli volt. Nem nézek a képernyőre. Elég csak a zaj, hogy betöltse a zugokat.
Felbattyogok, széttolom a székeket, leterítem a hálózsákot, a fejem alá rakom a vendégkönyvet. Hagyom, hogy belém szivárogjanak az emlékek, és mély, álomtalan álomba zuhanok.
Haynal Ákos
fotó: Birtalan Zsolt