Kibírhatatlan volt a kapcsolatunk. Ugyan csak két hónapja került hozzám, de megette a lábbeliket és az idegeimet. A szőrét és a szarát a lakás legkülönbözőbb pontjaiban találtam meg. Egy szó, mint száz, sokkal jobban jártam volna, ha a guppit veszem meg helyette. Az kevésbé foltos és jóval csöndesebb is. De már nem volt mit tenni. Amikor azt mondtam neki, hogy „Ül!”, akkor rohangált, ha „Megállj!”-t parancsoltam, hempergett. És ami a legborzasztóbb, hogy megállás nélkül ugatott. Hiába ugattam neki vissza, rám se hederített. Nem voltunk egy hullámhosszon, de ennek ellenére mindenhova követett. Velem jött a fürdőszobába, és mellém feküdt a franciaágyba. Az ebédlőasztalnál foglalt helyet, és tányérból ette a tükörtojást. A munkahelyemre is követett, leült a számítógéphez, és karmos mancsaival dobolt a billentyűzeten. Ha ez nem lenne elég, a szabadnapjaimon sem hagyott nyugton. A partra is velem jött, pedig tudtam, hogy hiába napozik, fehér marad. Elterültem a nyugágyban, és ott ült velem szemben. Kinézte a számból a falatot, majd úgy meredt rám, mint aki vár valamire. Nem kapsz, mondtam neki, de nem voltunk egy hullámhosszon. „Takarodj!”, szóltam rá, de szokásához híven meg sem mozdult. Akkor „Maradj!”, adtam fel, és életében először hallgatott rám: ülve maradt, és továbbra is meredten bámult. Végre megért, gondoltam, és innentől kezdve a kapcsolatunk teljes eseménytelenségben telt.
Hernyák Zsóka
fotó: M. Schmidt János