Mint pont a végtelenben. Mint csend az univerzumban. Mint mozdulatlanság a hegedű húrjain. Mint öntudat a sejt genomjában. Mint egyéniség a magzatvízben. Mint rés a sötétségben. Mint a kezdet a dióhéjban. Mint dió önmagába zárva. Egyszóval nem tetszett a rendszer. Mert rájöttem, nem egyedül vagyok a világmindenségben. Valaki azt írja, a magány mindig negatív. Nem értek egyet. A magány azt jelenti: én vagyok a legfontosabb, az egyetlen és következésképpen a szeretett. Ki akar a szereteten osztozkodni?! Tehát, amikor felismertem, hogy megfúrták az egyedülállóságomat, stratégiákon kezdtem törni a fejem. Először azt gondoltam, kivárok, és majd akkor lépek, ha abban a helyzetben leszek ‒ azaz amikor már mind a ketten lábra álltunk. A fenékbe rúgást fontolgattam. De aztán elvetettem. A türelem már magzatkoromban sem volt az erősségem. Másrészről az a veszély is fenyegetett, hogy annak a másiknak is lesz ideje helyezkedni és ha nem figyelek, még a végén, ő rúg seggbe engem. Különben már csíra koromban is nagyobb volt az egóm, mint az intelligenciám és nagyravágyó terveimet az is akadályozta, hogy mikró nagyságnyi szöszként tepertem a sötétben, hogy elérjem a kényelmesebb életet ígérő beágyazódást. Az az izé is ott nyomult, elorozva előlem a legjobb helyeket. Amikor mindketten célt értünk, volt időm azon elmélkedni: mi a fontosabb, a fogak vagy a végtagok. A kérdés több mint elméleti, de ha valakinek olyan sok ideje van, mint nekem volt, és olyan súlyos identitás és családi problémákkal küzd, mint amelyekben én vergődtem, annak az elmélet a gyakorlat, a gyakorlat a mindennapi kenyere, add meg nékünk ma. Viszont lelki tusakodásaimnak megvolt az eredménye, mert minden tudományos feltevést megcáfolva, sikerült egy fogat növesztenem. Heuréka! Pontos tervvel rendelkeztem, miképpen bánok el azzal a másik felesleges biológiai képződménnyel, miközben arról ábrándoztam, egyszer majd híres író leszek, és szívszaggató módon siratom el születésemkor meghalt ikertestvéremet, aki egész életemre kihatóan fájó hiányt hagyott maga után, és emiatt minden szembejövő emberben elhunyt hasonmásomat keresem. Így a szülőcsatornában képmutató előzékenységgel magam elé engedtem, majd gyorsan utána nyomakodtam, mindkét kezemmel megragadtam a lábát, és azzal az egy fogammal beleharaptam. Eszembe jutott, lehet, vennem kellett volna egy szál rózsát a szülésznőnek, mert fontos az első benyomás, de mivel már félúton voltam és mindkét kezem foglalt volt, elhessegettem a gondolatot. Mint a magányban fogant bűn. Mint kórház kövére lecsöppenő vér. Mint szemgödörbe hulló korom. Mint kivágott újságcikk a neonfényben. Mint körömlakk az Achilleszen. Mint betű a falon, mene tekel. Mint pont a mondat elején. Mint én, ahogy önmagam lábába harapok.
Magyary Ágnes
fotó: Syporca Whandal