Igazából sosem szerettem a halat. Biztos a szálkák miatt, mert amúgy ízre nem annyira rossz. De az orvosom szerint az én koromban már jobban oda kellene figyelnem az egészségemre. Meg azt is mondta, hogy egyek gyakrabban halat, mert a halhús jót tesz a szívemnek. Nem akarok én örökké élni, válaszoltam, elmúltam már nyolcvan. Nyugodjon meg, ilyen szívvel nem is fog, csapott röhögve a vállamra, három hónap múlva várom. Soha többé nem találkoztunk, pedig tényleg bírtam
a humorát, az Isten nyugosztalja. Amióta meghalt, hetente kétszer halat vacsorázom. Ennyivel tartozom neki. A halat a piacon veszem, de egyszerre mindig csak egyet, mert annyira azért nem szeretnék már sokáig élni. Egyébként eléggé el tud szomorítani egy ilyen halcsontváz a tányéromon. A halak élete olyan hiábavaló. Nem mintha az enyém nem lett volna az. Ha legalább megnősültem volna. Persze ennek a halnak se lehetett könnyű. És éppen az én tányéromon végezte. De ez volt az utolsó, többet nem eszem halat. Azt a néhány évet meg, ami még hátra van, majd csak kibírom valahogy, hamarosan úgyis elvisz a szívem, az orvosom megmondta előre.
Ferdinánd Zoltán
fotó: Nagy M. Hedvig