Apád nyakába spriccelj, ordítottam, persze teljesen fölöslegesen, mert én voltam az az idióta, akinek ez az egész jó ötletnek tűnt. Reméltem, felfrissülök. Vagy legalább tisztábbnak érzem majd magam. De egyiket se éreztem. A pólóm és a nadrágom, sőt még a gatyám is átázott, és undokul a bőrömhöz tapadt. A hajamból is csavarni lehetett a vizet. Ha most nem kapok el egy mindenre elszánt agyhártyagyulladást, akkor soha. Ráadásul egy unatkozó fotós is lencsevégre kapott. Amilyen paraszt, el tudom képzelni, ahogy néhány óra múlva diadalittas mosollyal retusálja majd az utolsó fotót, amin agyhártyagyulladás nélkül szerepelek. Arra gondoltam, kicibálom a szikla mögül, ahol guggol, és őt is iderángatom a szökőkút alá. Akkor egyrészt lenne társaságom, másrészt nem fotózhatna tovább. Persze mindehhez ki kéne lépnem a vízsugár alól. Apád nyakába spriccelj, hallottam visszaverődni a hangom a szikla felől, de mivel én voltam az az idióta, akinek ez az egész jó ötletnek tűnt, úgy döntöttem, maradok.
Hernyák Zsóka
fotó: M. Schmidt János