Egyszer találtam egy csontot a kertben, miközben apámmal ültettem a krumplit. Lévén, hogy ő volt számomra akkor David Attenborough, MacGyver, Magnum, és Kiprich így egyben, könnyedén elhittem, hogy egy Dinoszaurusz Depresszianusz csontját tartom a kezemben. Nem volt túl súlyos, nem volt éles, semmi nem utalt arra, hogy ez volt az egyik legnagyobb, és mint később megtudtam a legnagyobbak között is a legszomorúbb állatok egyike. Leginkább egy lerágott disznócsontra hasonlított, annyi különbséggel, hogy apám azt mondta „ez egy dinoszaurusz darabja”. A világnak nagy veszteség, hogy kihalnak az ilyen emberek. Bár gondolom a Dinoszaurusz Depresszianuszt ez sem vigasztalja.
Varga Imre
Néhány komoly tudósnak az a véleménye, hogy végtelen párhuzamos univerzum létezik. Én ezt úgy képzelem el, hogy van Isten, akinek valahol a házában, például mint apámnál az alagsorban, van egy tuti barkácsszoba kreatív rendetlenségben, alkatrészekkel és szerszámokkal teli polcokkal, ahol vasárnaponként bütykölget. Felveszi a szemüvegét, a mennyezetről lógó csupasz villanykörte fényénél fütyörészve beállítja a kezdőértékeket, aztán nézi, hogy mi történik. Néha belenyúl a folyamatba, hozzáönt, kivonatol, fúr és farag. Ezeket hívjuk csodáknak. Aztán, ha úgy látja, hogy végleg elromlik minden, már nem érdemes toldozgatni-foltozgatni, hát hagyja a francba az egészet, és belekezd egy újabb projektbe. Valószínűleg az a világ, ahol a gyenge nap hideg fényében egyszerre léteznek dínók és emberek, már a barkácsszoba eldugott sarkában zümmög magában. Arra lennék kíváncsi, hogy mi még a munkapadon vagyunk-e.
Haynal Ákos
fotó: Barbay Csaba