Bepötyögöm a kódot a kapucsengőn, kezemben kartondoboz, a kartondobozban meg ott lapul a meglepetés. Születésnapja van, úgy illik, hogy meglepjem valamivel, és hát mi mással is lephetném meg, mint egy kiskutyával. Egy kiskutyával, akiből egyszer majd egy kurva nagy kutya lesz. Ez a mániája. Hogy neki egy kurva nagy kutya kell, hogy rettegésben tarthassa a lakótelepet. Igazából egy pónit szeretne, de pónit mégsem tarthatunk a negyediken, ezért aztán marad a kutya. Én Borsónak neveztem el, mert most még annyira kicsi, hogy elfér ebben a dobozban, de nekem azt mondták, hogy nemsokára akkora lesz, hogy simán rá lehet majd ülni a hátára, és hát pont ez a lényeg, hogy rá lehessen ülni, aztán azt kiáltani, hogy jíííhhhááá, és levágtatni vele a negyedikről. Szóval bepötyögöm a kódot, odafönt ciripel a kaputelefon, ő kinyitja a lakásunk ajtaját, hogy ne kelljen majd bajlódnom a kulccsal, én meg elindulok fölfelé, kezemben a kartondobozzal, amiben egy kiskutya alszik. Egy kiskutya, akiből nemsokára egy kurva nagy kutya lesz. Egy kurva nagy kutya, szinte már póni, akinek a hátán le lehet majd vágtatni a negyedikről, azt kiáltva, hogy jíííhhhááá, félre az útból szomszédok, itt jön Borsó! De ez még odébb van. Amikor fölérek a negyedikre, a kezébe adom a dobozt, és azt mondom neki, hogy boldog születésnapot, ő itt Borsó. Tudom, most még szinte elférne a zsebedben, de hidd el, nemsokára felülhetsz a hátára, hogy elvágtathassatok együtt a naplementébe. Vagy ahová akartok. Mondjuk a közértbe.
Ferdinánd Zoltán
fotó: Nagy M. Hedvig