– Bámulsz.
– Hetvenkettő szilvesztere volt. Apád pezsgőt bontott, mikor anyád megmondta neki, hogy apa lesz. Jól felrázta, mint a filmekben, a dugó meg egyenesen a szemeim közé. Az a sárga folt, pont a feszület fölött. Ott sohasem meszelt le, mert akart egy emléket arról az estéről. Amúgy meg tudom, hogy tudod, hogy nézlek.
– Akkor most már tudom, hogy tudod, hogy tudom.
– És én is tudom, hogy tudod, hogy tudom azt, hogy tudod.
– Csináljuk ezt egész nap. Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom azt, hogy te tudod, hogy én tudom.
– Mi van, nincs itthon kávé?
– Nincs. Na, játszunk.
– De ezt a végtelenségig lehet játszani.
– Pontosan azért.
– Miért alszol nyitott szemmel?
– Nem akarok álmodni.
– És miért nem?
– Tényleg leszakadsz, hogyha hazudok?
– Tényleg.
– És akkor meghalunk?
– Nézz rám. Több tonna vagyok. Belőled nem maradna semmi. Én még bontott anyagként elmennék, de téged sejtenként kellene lekaparni rólam. Mondjuk, egy jó kőműves egy mozdulattal megoldja.
– Holnap eladom a lakást.
– Miért nem akarsz álmodni?
– Holnap aláírom az adás-vételit.
– Hallottam.
– Egy hónap múlva elköltözöm. És akkor nem leszek itt, hogy bámulj.
– Én nem bámulok. Figyelek. Látok. Emlékezek.
– Ó, te betonkoszorús költő.
– Ezerkilencszázhetvenkilenc, augusztus tizenkilenc, este nyolchuszonkettő. A kicsi Portai Amália a gyermekszoba résnyire nyitott ajtaja mögül kihallgatja szüleit: „István ezzel a gyerekkel valami nincsen rendben. – Margitkám, gyönyörűm, velünk sincsen minden rendben és ez így van jól.
– István! Én komolyan azt gondolom, hogy intézetbe kell küldjük Amálkát. – Margit! Gyönyörűm? A gyerek marad.”
– De a gyerek nem maradt. Az első hónapokban még szerettem álmodni. Aztán minden olyan szabályos lett még itt bent a fejemben is. Nem repültem többé, eltűntek a sárkányok, tündérek, hercegek, csak az élére vasalt egyenruha, a reggeli ima, a délutáni ima, az esti ima, a szilencium és az alvás előtti ima maradhatott. Néha láttam magunkat kívülről. Ott feküdtünk, húszan, lányok, pont úgy, mint ahogy a Biblia fekszik egy halálraítélt zárkájában. Azt hiszik, hogy vigasztalódik a lelke, de az a fekete könyv csak arra emlékezteti, hogy az út, amit választott a kárhozatba visz. Olyan, mintha betonba öntenék a lelkét és beledobnák a szenteltvízbe. Egy ilyen helyen, nincsenek álmok, csak emlékek és szabályok.
– Innen fentről pont úgy nézel ki, mint a Biblia ami ott fekszik egy halálraítélt zárkájában. Pont annyira is vagy nyitott, de ezt most hagyjuk. Egy dolgot azonban ne felejts el. Egy halálraítélt zárkájában nincsen kétszemélyes ágy.
– Talán egyszer majd újra álmodok valakinek a vállán. De addig is jó esne egy erős kávé.
Varga Imre
fotó: Icsu Renáta