Általános iskolában Béla bá, a harcsabajszú testnevelő tanár kiismerhetetlen, egyszerre joviális és rettegett figura volt számunkra. Néha nagyvonalú gesztusokat tett, egyszer például meghívta az egész osztályt kólázni. Máskor, óra előtt, miközben kapkodva rángattuk le magunkról a ruhát, hogy tanulmányi átlagunktól függően sárga, piros, kék vagy fehér atlétát és indigószínű sportgatyát húzzunk magunkra, szabályosan berúgta az öltöző ajtaját, és üvöltve, úgy, hogy a rémülettől megdermedtünk, a következő kérdést tette fel: Mi van az öltöző falára írva láthatatlan, foszforeszkáló betűkkel?! A válasz egyébként az volt, hogy CSEND, REND, FEGYELEM.
Kicsi voltam ugyan, de roppant mozgékony, izomzatom miatt az Isten is sportolásra teremtett, és könnyen voltam fegyelmezhető. A kedvencei közé tartoztam, így aztán ötödik általános környékén engem jelölt ki egyfajta vezetőnek, akinek a minden óra elején kötelező létszámellenőrzésen és jelentésen túl feladata volt a srácok teljesítményének értékelése is, személyre lebontva. Legitimitásom csekélynek volt mondható társaim szemében, hiszen nem választottak, hanem kineveztek. A hatalom embere voltam a szemükben, és nem sikerült senkit meggyőznöm, hogy nem a szisztémához, hanem közéjük tartozom. Az első jelentéstételek szörnyű lámpalázzal teltek, de ez csak egy rövid ideig tartott. A pokol azonban az óra vége felé következett. Az értékelésnek tétje volt, és egész pontosan 68 szem sugara birizgálta a tarkómat. Éreztem a mocorgó nyugtalanságot a hátam mögött, ahogy társaim tarka masszát alkotva, készenlétben figyelnek, mint egy hatalmas raj arapapagáj (bár nem tudom, hogy ilyen előfordulna a természetben). A 69-ik és a 70-ik szem az egykori csapata iránti tiszteletből mindig lila tréninget hordó testnevelőé volt, aki szétcigizett, rekedtes hangon sürgetett tanútételre. Én meg kétségbeesetten kerestem valami menekülési útvonalat, még akkor is, ha jól tudtam, ilyen nem létezik. Ugyanis ha elvtelenül mindenkit pozitívan értékeltem, akkor Bajuszkirály a fülemnél fogva vitt be a szertárba, és erre rendszeresített ledorongoló hangnemben próbálta helyrepofozni mérlegelési képességemet, ha pedig az ő szája íze szerint adtam a plusz és mínusz pontokat, akkor az öltözőben a kárvallottak estek nekem. Előfordult, hogy egy bizonyos ponton a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Ez így ment nyolcadikig. És eszembe nem jutott, hogy lehetne máshogy is.
Haynal Ákos
kép: Hirman Csaba