A rozsdás babakocsi egy szombat hajnalra lázasodott be. Azonnal hatalmas családi fergeteg kerekedett, mivel Lőrinc, szokásához híven, pánikrohamot kapott. Ez abból állt, hogy levegő után kapkodott és a napfogyatkozást emlegette. Ha kiborult, mindig ehhez a témához fordult, már-már megszállottan.
– Őrizd meg az őszi nedűt – motyogta Lőrinc –, amíg a főpap feljön a lépcsőn, amikor a hold eltakarja a napot.
Ágotának semmi kedve sem volt megkérdezni, hogy akkor most hívjon orvost, vagy mi legyen, azonban Lőrinc mintha csak kitalálta volna a gondolatait.
– Nem kell orvos – mondta Lőrinc –, nem vagyok beteg.
– Nem is neked gondoltam.
De Lőrinc akkor már felpattant, és áthívta a szomszédfiút, akivel bezárkóztak a lázas-rozsdás babakocsiváz mellett álló sufniba, ahol hétfő hajnalig azon vitatkoztak, hogy a tárgyaknak van-e lelke.
Magyary Ágnes
“Majd ha gyereked lesz, megtudod. Ezt a pofont még megkapod, mert megérdemlem, hiszen adni öröm. Majd megtudod. Mikor én nem leszek. Jusson csak eszedbe. Azt hiszed minden olyan egyszerű? Hogy a boldogság csak úgy repked, mint a pitypang fehér kis szirjeszarja a május végi szélben? Na, gyere ide. Ülj csak ide mellém.”
Ültünk a banyakocsiban. Szoptam az ujját, vártuk azt a hülye Jancsit, hogy hozzon tejet a mézeskalácshoz. Egyébként meg sosem hozott, mert annyira laktózérzékeny volt, hogy inkább átugrott a sápadt bőrű lányhoz, aki meg Piroskával randalírozott egy harmadik mesében, de lényegtelen, mert Jancsi addig elmosogatott. Neki ez volt a heppje, a törpék meg szartak az egészre, azok hülyére kalapácsozták a földet a nap végére és kész. Mire hazajött, mindig elaludtunk a banyakocsiban. Aztán egyik reggel felgyulladt az öreglány. A tűzcsap? Az rozsdás volt, a hülye Jancsi meg megint mosogatni volt a hókadt lányéknál. Én meg egyedül kevés lettem volna, így hagytam, hadd égjen.
Varga Imre
fotó: Barbay Csaba