Két húsz év körüli fiú ült a padon, mellettük zsömle, üdítő, gyógyszeres üveg. A lakótelep közé szorult parkot akácok ölelték, ágaikról lassan hullottak a levelek. Hűvös szél kavarta a port, a repedezett focipálya elhagyottan árválkodott. Az utcán nem sétált senki, az emberek munkában voltak, vagy éppen otthonukban melegedtek. A közeli iskolából idehallatszott egy énekóra bánatos hangja. Dél felé járt.
Ez negyven szem, Gábor, akkor ennyi a tied, de azért számold meg. Tamás markában tucatnyi fehér pirula feküdt. Fekete zakóján újságból kivágott Széchenyi portré lógott, biztosítótűvel odatűzve. Haját szélroham cibálta, vörös kordbársony nadrágját cigarettaparázs nyomai tarkították. Az egész alak úgy nézett ki, mint egy eltévedt orosz forradalmár, aki Angyalföldön kénytelen rostokolni, míg a permanens forradalom végre ideér. Ülő társa elvette a gyógyszert, lehúzta pufikabátja zippzárját, amit előzőleg orráig tolt az októberi hidegben. Hosszú, dús haja alól csak a szeme látszott ki. Bízom benned Tamás, szólt lágy barna hangján, majd egy gyors csuklómozdulattal szájába borította tenyere tartalmát. A kólásüvegből apró kortyokat ivott, fintorgott a keserű íz miatt. Húha, te ennyit veszel be egyszerre, kérdezte Tamás. Nagyon rajta vagyok mostanában, anyám azt
mondta, ha nem állok le, költözzek el, nem etet tovább. Középkori szenteket idéző sovány arca most láthatóvá vált. Zsebébe nyúlt, másik gyógyszert vett elő, rajtuk három vágás, mercedes jel. Társának is adott belőle. Néhányat nyelvére helyezett, mint az ostyát, újabb korty következett, majd a padon fekvő két zsömle közül az egyiket falatozni kezdte.
Tudod, én régésznek készültem gyerekkoromban, szólt Tamás, a focipály rácsát bámulva. A merev vasakba belekapott a szél. De azt hiszem, reménytelen, kell hozzá az egyetem. Ő is bevett néhány tablettát, a maradékot a cigaretta dobozába ejtette. Úgy tervezte, fokozatosan tölti csak fel szervezetét a morfinhatású koktéllal. Nem szerette ha hirtelen tör rá a hatás, ki akarta élvezni. Gábor maga elé meredt. Akkor miért nem jöttél el tavaly az érettségire?
Első nap ott voltam, irodalom tételek, Baudelaire-ről beszélt épp valaki. Láttam, az osztálytársainknak lövése sincs arról, ki ez. Ellenben én érzem, és élem is. Ott feküdt az a rettenetes üres fehér papír, amire írnom kellett. Előző este léptünk fel a Fekete Lyukban, torkomban még mindig kapart a sok üvöltés. Basszátok meg! gondoltam, felálltam, és eljöttem. Hülye vagy, nézett rá Gábor a szeretet és sajnálat sajátos keverékével.
Ezután csak ültek sokáig szótlanul, az ég felé emelt fejjel, élvezték, ahogy hatnak a szerek. Napszemüveg volt rajtuk, amit külön ezekre az alkalmakra tartottak maguknál. Tamás, szólt végül Gábor csukott szemmel, bizonytalanul ejtve a szavakat: én focista akartam lenni, az volt az álmom. A helyi ifi csapatban játszottam, mehettem volna később tovább. De semmi izmom már, az anyag megette, nem tudnék kilencven percet végigfutni. A kabátot levéve karját mutatta, már egyáltalán nem fázott. Először kiszedi a zsírt, aztán az izmokat is. Elhallgatott, szemhéja lezárult. A kezében tartott cigaretta lassan végigégett.
A pályáról hirtelen csattanás hallatszott, kiabálás, szaladó léptek, egy csapat gyerek jött tornaruhában, bőrlabdát rúgtak. A betonházak felhangosítva verték vissza a hangot. Mindketten a focizókat nézték. Azt szeretem ebben, hogy csak ülsz, jönnek a történetek, nem alszol, de mégis. Nincs kábulat, tántorgás, mint a piától, semmi agresszió. Fényben áradó káprázat. Fontos, hogy éld meg az álmaidat, mondta Tamás, majd újra lehunyta a szemét. Feje lassan hajlott lefelé, csodás képek vonultak előtte.
Kerényi Tamás
fotó: Hegedűs Ákos/morpho