Piros körömcipő, ami mögöttem kopog, vagy a „bundás Jézus” cammog utánam Spanyolországból, akit elrontottak. Óriás fülklipszek jönnek utánam, mammutszandálok. Az imakönyv kiesik a zsebemből, annyira sietek. Válltömések, melltartó-merevítők bucskáznak a kövön. Már nem vagyok gyerek, vetem hátra az árnyaknak. De ettől csak felbátorodnak. Cipókezek a nyakamon, zsíros rúzsok szaga. Rálépek egy zserbóra, laposra taposom a piskótatekercset. Kifolyik a lekvár, beleragad egy kövér hangya. Az aszfalt hahotázik. Nem előzhetnek meg, enyém a jövőm, nem kerülhet elém, ami elmúlt. A szappanbuborékok, amiket kölyökkoromban fújtam, egészen idáig követtek, de most leráztam őket, sikerült befordulnom egy talponállóba, ahol apámmal találkoztam. Azt mondta, fizessek neki, ha már úgyis a lánya vagyok. Nagylelkű voltam, mint mindig, ha éppen pénzhez jutok, és jókedvemben találnak. Csak igyon a lókötő, neki már mindegy, hisz halott. Sapkája félrecsúszott, az asztallapba kapaszkodva motyogott, hogy itt vannak nála a versei, kiadathatnám őket. Fogtam a borfoltos, hamus paksamétát, és a számba tömtem. Aztán lehúztam a savanyú cefrét, amit ott kiszolgált egy polip, és bemetróztam a Deákra, egészen megizzadva. Ahogy ott kerülgettem a járókelőket a téren, pofon vágott egykori tesitanárom, fújta a sípot, egy-kettő, szedd a lábad, puhány! Tudta, hogy utálok futni, mert fejfájást kapok tőle, ezt jól megjegyezte magának. Persze zavaromban megbotlottam a villamossínen, és zakóztam egy borzalmasat. Milyen férfi vagy, te lány?!, ordította még messziről, amikor egy mentőautó keresztül szirénázott rajta. Már tudtam, hogy ez egy elcseszett nap, kész voltam feladni mindent, egy gombnyomással törölni az avatárom, amikor a sarkon megláttam azt a fiút, akinek a tekintetében egy tál tengerleves volt, a homlokán napocska, és kekszet evett.
Horváth Eve
fotó: Nagy M. Hedvig