Én titkom. Nem tudja senki, hogy rád gondolva milyen rezgés indul el bennem, s kígyózik ágyékomtól a fejem búbjáig, majd vissza. Én titkom, hogy míg a szokásos rutinnal közlekedek nappal, alig várom, hogy munka után hazaérjek, és a nyitott ablakban ülve csillapítsam mérhetetlen szomjamat. Ott ülök minden este héttől éjfélig, és ezek az alkalmak a teljes kiszáradástól mentenek meg. A szemközti házat lesem, hátha otthon vagy. Lent a parkban, lenge ingekben, szoknyákban, áttetsző ruhákban sétálnak nők és férfiak. Most jó, sóhajtoznak megkönnyebbülten a mélyzölden susogó fák, és az egyre hűsebb égbolt alatt. Míg ők a könnyű hold, és a gyéren elhelyezett utcalámpák fényében lassan párologják ki a forróságot, az ablakomban hideg cseppek remegik körül a borosüveg nyakát. Úgy képzelem, ahogy kifújom a dohányfüstöt, az átkanyarog hozzád. Senki nem tud rólad. Én titkom, hogy nem hívlak, és így nem is küldhetlek el. Ismertem valakit, aki ugyanilyen szomorú volt, belém költözött, és azóta minden éjjel elringatom. Komoly munka. Vagy én voltam az, és csak magamat ringatom? Én titkom, hogy nem tudom, elbírnám-e a te szomorúságodat is. Talán árulás ez. Vagy az volna árulás, ha megszólítanálak? Én titkom, hogy hiányzol. Nem ismersz, és eldöntöttem, hogy ez így is marad. Én titkom. Én titkom. Én igen nagy titkom.
Virág Krisztina
Fotó: Nagy Zopán