Klotild a purhonya kedvence volt. És mivel a rendházba nem vihetett libát, falun tartotta, de amikor tehette, meglátogatta. Klotild pedig, mintha csak tudta volna, hogy neki előjogai vannak, olyan pöckösen vonult az udvaron, a kertben, a verandán, mintha ő maga lenne II. Fülöp Kasztília, León, Aragónia, Valencia, Mallorca, Szicília, Nápoly, Navarra és Szardínia királya, Barcelona grófja, Brabant, Limburg, Luxemburg, Alsó-Lotaringia hercege, Flandria, Hollandia, Zealand, Artois, Hennegau, Burgundia grófja. Ennyi cím súlya alatt roskadozva aztán, mindenkire válogatás nélkül rátámadt. Utáltuk és rettegtünk tőle.
Kajetána nővér szerint viszont a liba szakrális állat. Először is patyolatfehér, amely a tisztaság jelképe. Másrészről, amikor Szent Mártont püspökké akarták avatni, a libaólba bújt be az érte jövő egyházi méltóságok elől, de a madarak hangos gágogásukkal elárulták a rejtekhelyét. Ezt a történetet Kajetána nővér úgy értelmezte: ebből is látszik eme nemes állat szakrális emelkedettsége. Apánk szerint viszont csak egy rohadt áruló.
‒ Az árulókat – mondta harcias különítményünknek – mindig kivégzik. Legalábbis esélyes, hogy tepsiben végzik némi rozmaringgal fűszerezve.
Klotild persze azon kívül, hogy remek ebéd alapanyagként rohangált a kertben, egy rafinált dög is volt. Amikor meglátta Kajetánát, boldogan verdesett a szárnyával, majd hozzárohant és úgy keresett menedéket a kövéren rengő fekete reverendában, mint hízelkedő kiscica, csak az hiányzott, hogy doromboljon. Azonban, alig vonult el feketén-fehéren és terjedelmesen a nővér, az a rohadt dög azonnal nekiszökött az első udvarra lépő embernek.
Klotildot tiszta szívből utálta mindenki.
Magyary Ágnes
fotó: Csősz Géza