Mindig sötétedéskor kezdi. Kitárja a gangra néző, rácsos ablak szárnyait, nemtelenné aszott testét csak egy köntös fedi. Az átváltozás lágy páncélja. Oltsátok el a pillangót – rikácsolja órákon át. Hangja rémülten verdes a belső udvaron. Alig múlt tizenhárom, amikor beteg lelkű anyja egy gyufával és egy pillangóval demonstrálta, hogy milyen gyorsan lobban el az öröm. Máig égeti a kép, de jó néhányszor tapasztalnia is kellett, hogy „a mamának igaza volt”, és most, miközben egyre gyorsulva sodródik az éjszakába, egyszerre és jelenként éli meg múltjának egymásba préselődő rétegeit, amik közül néhány őrjítő gyakorisággal bukkan felszínre, és ez üveghangig pörgeti zaklatott agyát. Zokog az izzó csalódottságtól, amikor bizonyossá válik, hogy most már soha nem jön vissza Hans. Magas volt. Szőke. Egyetemista. Eneszkás. Pár nap volt csak, de Fenyvesen minden passzolt. Vele jó lett volna. Robban a tehetetlen dühtől, amikor Gyula görnyedve, üvöltve sír, mert elúszott a négyes. Három nap alatt. Nyerőgépekbe. Tudhatta volna. Ő volt a barom. Az a gyenge fasz. Pedig már a telket is kinézte. Másnap beadja a válást. Kétségbeesés perzseli, amikor bedől a cég. A Zsolti egyszerűen becsapta. Az a borotvált, öltönyös, behízelgő pofája. Hitegette, hogy mekkora lehetőség ez. Lehetett volna jól is csinálni. Mehet vissza titkárnőnek. Már nem fog vezetni semmit, se ügyet, se céges autót, de ebből per lesz. A mobilt azért megtartja. Majd kitárja a gangra néző, rácsos ablakát. A szemközti folyosón meg ott van ez az idegesítően, kiszámíthatatlanul, éles fénnyel felvillanó lámpa, ami rovarszerű teste köré újra és újra fényszárnyakat rajzol.
Haynal Ákos
fotó: Nagy Zopán