Itt hever előtte. Köszönésképpen biccent. Megkapta, most már az övé. Tulajdonává lett. Hatalma van felette. Megnézi. Szemrevételezi. Alaposan. Kezeit még oldalt pihenteti. Föléhajol. Illatol, nem szagol. A szart szokták szagolni, ez pedig nem szar. Ez messziről is jól látszik. Egyik kezét felemeli, óvatosan ráhelyezi. Mindkettőjük számára fontos pillanat. Ragadozó és áldozat. Úr és szolga. A legrövidebb tápláléklánc. Mindegy. Óvatosan szétnyitja. Páramolekulák milliói csapnak most fel, és a sűrű szósz sikamlós látványával összeolvadva ömlenek érzékszervein át az idegpályákon keresztül egészen a tarkó vékony bőréig, hogy az szinte belebizsereg. Összezárja. Szájában már vagy fél deci nyál gyűlt össze a rohamra. Nagyot nyel. Óvatosan fogja meg. Ujjai közé veszi puhán, figyelmesen. Még egy utolsó pillanatást vet rá, mielőtt eltűnik az orra alatt. Szájával közelít, harapásra nyitja… Na, ezt a részt nem értem sosem. Pedig nagyon sokan csinálják. Mielőtt harapnak, mindig megnézik. Mintha attól félnének, elmegy, amit esznek. Almát, hamburgert, epret. Bármit. Ez számomra kb. annyira idegesítő, mint a kiskanál kapargáló hangja a joghurtos pohár alján. Biztos bennem is van hiba.
Nagygyörgy Zoltán
A francba, miért kellett ideülnie? Egy rohadt hamburgert sem tudok megenni. Én ezt nem értem, ezer hely van szabadon. Nem, az nem indok, hogy egy házban lakunk. Oké, néha összefutunk, biccentünk egymásnak. Mindig hajnalban kel, állandóan felébreszt, ahogy csapkodja az ajtókat. De ezen kívül semmi közünk egymáshoz. Miért ült ide? Ha jól emlékszem, már egyszer beszélgettünk. Egyszer hozott virágot Laurának. Szerintem bűntudatból. Mert lopja az újságomat. Ki kérte rá, hogy gesztust tegyen? Akkor miért ide ült? Lefogadom, az a típus, aki azt hiszi, hogy egy mosollyal mindent elintézhet. Most megmondhatnám neki. De abból csak veszekedés lesz, elmegy az étvágyam, üres gyomorral meg még nehezebb megcsinálni azt a rohadt melót. Miért ült le ide? Ja, meg köszön néha a gyerekeknek. Mit remél ettől a helyzettől? Hogy megszólaljak? Arra ugyan várhat. Van elég bajom, nem akarok vele foglalkozni. Tényleg ide kellett ülnie? Nem volt az jelzésnek elég, hogy leraktam a cuccaimat a székekre? Egyszerűen nem volt ehhez joga. Még akkor sem, ha az apám.
Haynal Ákos
fotó: Barbay Csaba