Mégsem megyek át a szomszédhoz, mert be nem áll a szája. Egy jó ideje már nem is hallom, amit beszél. Azt ugyan látom, hogy tátog, és hogy vehemensen gesztikulál, de nem figyelek rá. Ezzel a tevével egyébként is sokkal jobban kijövök. Bár a tekintete halott, és a színe is fakó, mégiscsak az én tevebarátom, akit naponta háromszor etetek, és ő jó dolga teljes tudatában soha nem eszik egy falatot se. Bizonyos értelemben ez az örökálló tevebarát még a volt feleségemnél is sokkal jobb fej. Anikó mindig kiküldött a ház elé, hogy ne a nappaliban gyújtsak rá. Nem bírom elviselni a füstöt – mondta, pedig ő is dohányzik. A saját füstje minden bizonnyal kevésbé irritálta a zöld hályogot a szemén. Ez a birkatürelmű teve pedig, úgy tűnik, fittyet se hány a füstre. Még csak nem is pislog, hiába fújom a füstöt a szeme közé. Ha a kapcsolatunk jövő nyárig is ilyen intim marad, befizetem magunkat egy luxusnyaralásra. A horvát tengerpartra mennénk, és mivel a családi nyaralásokon mindig is csendes utálat lett rajtam úrrá a zsivaj és a hőség miatt, most nyugodtan utálkozhatnék akár hangosan is. A türelmes teve, a legközelebbi barátom, biztos tolerálná a dühkitöréseimet, ahogy a bagózást és a kiállhatatlanságot is csendben tolerálta eddig. Tolerálnád a dühkitöréseimet is? – kiabáltam neki a sarokba, de ő rendületlenül meredt a semmibe, még csak nem is bólintott. Tolerálnád? – ordítottam rá megint, ezúttal erélyesebben, de mivel erre sem válaszolt, jobb ötletem nem lévén, odamentem hozzá, és akkora pofont kevertem le neki, hogy eldőlt. Pár percig még rugdostam, de mivel azon kívül, hogy kongott az ürességtől, semmi egyebet nem produkált, felhívtam az utazási irodát, és foglaltam magunknak két helyet.
Hernyák Zsóka
fotó: M. Schmidt János