Itt fekszem a hóban, esténként nesztelen léptekkel jönnek az állatok, hogy egyenek belőlem. Nem fáj, amikor rágják a keményre fagyott húst, hiszen halott vagyok. A hold fényében megcsillan az úttörővasút keskeny sínpárja. Hátam vastag fenyőnek támasztom, mintha csak pihennék. Erre nem jár ember, csak rókát és madarat látni. Tegnap volt egy kutya is, a gazdája jól leszidta, hogy dögöt hozott. Köpöd ki! Fejem felett jégtüskékkel kavarog a szél, körülöttem szűz hó. Volt annyi gyógyszer bennem aznap, hogy biztosan elaludjak, és hosszú álom legyen az egész. Az elején élveztem is, ahogy lassan elborított a nyugalom, hallgattam a kirándulók távoli zsivaját. Mehettem volna elvonóba, új életet kezdeni, de olyan sokszor megtörtént már, elvesztettem minden erőm. Kezdetben öröm volt az anyagozás, úgy éreztem magam, mint a mezőn vágtató csikó, a végén csak fáradt kábulat maradt. A zsebeim most is tele tablettákkal, persze a vadak ezt nem eszik. Ha valaki megtalálna, könnyen rájöhetne mi történt, az irataim nálam. Látom amint kitavaszodik, olvad a világ, zöld fű sarjad körülöttem. Szagom is lehet már. Néhány részem hiányzik, elhordták az éhes szájak. Az utolsó nap elköszöntem a barátaimtól, aki nem vette fel a telefont, az ráfázott, marhatja a lelkiismeret-furdalás. Mint a nyíl zuhantam éveken át, a végzetem bukásra ítélt, az lett a sorsom, hogy a vesztes lapot húzzam. Szépen akartam, valahogy nem sikerült. Most hordágyra fektetnek, már ami megmaradt belőlem, a testem elment, mégis itt vagyok. Nézem, hogyan múlnak az évszakok, nőnek a fák, folyton változik a táj. Kidől az is, ahol pár éve, talán évszázada befejeztem. Nem érzem az időt, mintha megállt volna, lassan eltűnik az erdő. Már senki se él azok közül, akiket ismertem, nem emlékeznek többé rám. Gépek jönnek, gödröt ásnak, falat rak egy furcsa szerkezet, ezt jóval utánam találhatták fel. Egyik reggel lakók költöznek be, végignézem az életüket, sok sors, megannyi névtelen ember, kicserélődik minden arc, mások jönnek helyükre, aztán megint, és újra. Az épületeken repedés fut végig, betörnek az ablakok, összerogynak a tetők, elhagyatott lesz minden. Szúrós bokrok foglalják el az otthonok helyét, szél süvít a kopár sivatag felett, a homok mindent beterít. Nem látni élőlényt többé, pusztaság, homokdűnék. Egyszerre megrázkódik a föld, beomlik a mélybe, tűz lepi el az eget. Világító pontok gyúlnak, alattam nincs talaj, igen, ezek csillagok mindenfelé. Majd egy robbanás és a semmi, csak a sötétség, de én még mindig itt vagyok egyedül.
Kerényi Tamás
fotó: Köböl Vera
9. erőszakosak önmaguk személye ellen – A Pokol hetedik körében középen nem csak az öngyilkosok vannak, de a szerencsejátékosok is akik saját javaikat pusztították el. A lelkek növényekké váltak, sűrű, tüskés, majdnem áthatolhatatlan bozótost alkotnak, amit a Hárpiák tépnek, csonkolnak. A megsérült növényekből vér bugyog.