Tudom, ha élnél,
ugyanúgy irritálna benned
minden, ami csak irritált,
mikor még éltél:
összes vad éled,
fontolatlan nyerseséged,
elsorjázatlan ösztönlényed,
vagdalkozásod, ünneprontó
neveletlenséged, fedezetlen,
mondjuk úgy, hippi-elveid.
Én meg csak csapkodnám azt a
jelentős holdkóros jelekkel
teliragasztott ajtódat,
ugyanúgy, ugyanúgy.
Bárcsak csapkodhatnám
bárcsak irritálhatna most is –
micsoda lüke hübrisz
ez a sok -etlen-atlan!
Micsoda ostoba vétek,
mekkora mulasztás
– ha nem bűn mégis –
az anyagát, tudatát, lelkét
gyúró küzdelmes izzadt
ember helyett valami
fényes-kényes, egészen téves
örökkévalóság-mércétől
irgalmatlanná váló szemmel
nézni, mi van a másikban kellően
kidolgozódva, úgymond – azaz
mi tetszik nekem, mi esik jól,
mi finomult ki benne annyira,
hogy már nemcsak eleven,
nem csak emberi: szép is.
Elmondom mégis:
volt egy leveled, és én
megakadályoztam, hogy
a kezébe jusson annak,
akinek küldted.
Azt hittem, bántó, pedig éppen
segítséget próbáltál
magadnak kérni
– csak megint afféle furcsa
formában, akár egy sértés,
ami nem azt sebezte volna,
akinek írtál, csak megint valahogy:
engem. Te ebben mester
voltál mindig: egy-egy elmaradt
köszönöm-kérem, és kész is.
A segítséget, azt aztán persze
eljuttattam hozzád – mert nagyon
fegyelmezett lélek dolgozik bennem –,
de a levelet nem, amiben pedig,
ha hagyom, a szó új szeretetet vagy
csak valami kis jó csíráját éleszthette
volna, aminek a folytatását már meg nem
tudhatom. És most ez: ez már örökre
így áll, ebbe az abortált helyzetbe fagyva,
én meg már nyöghetem, amíg csak élek.
Falcsik Mari
fotó: Hegedűs Ákos/morpho
6. haragosak – A Pokol ötödik körében mocsárban, sárral borítottan, meztelenül egymást ütik, tépik, kézzel, lábbal, fejjel, mellel, fogakkal. Tétlenek, lusták, restek: ugyanitt, a koszos víz alatt, bugyborékolva bűnbánó éneket dalolnak, mely szerint míg éltek a fényes nap alatt, lelkükben csak lusta ködöt hordoztak. Van olyan értelmezés is, amely szerint itt a tétlenség valójában a tétlenül fortyogó haragot jelenti.