Mikor először gyóntam,
forró nyárból beesve, a hűvös templomban,
fogalmam sem volt róla,
hogy kint a kónyi kölkök közben gyűlnek sorra
a szép tölgyszekrény előtt,
amiben a rőt bársony térdepelőt
nyomom, és a csipkés rácson
átlesve bűneim kikiabálom.
Melyeknek számos volta
és nagy súlya húz le, hisz azt senki nem gondolja,
hogy a gyerekbűn mérge
holmi édes rózsavíz – hát én is most térdre
huppanva nem enyhébbet
vallok ki, mint merő gazemberséget:
megcibált kiscicákat,
felkoncolt békát, csibegyilkosságot.
És hogy én két testvérkémet
biz’ odaadnám, vigye csak a toportyán féreg,
és ha rohama támad,
csak alig tűrhetem fuldokló nagyapámat,
ahogy nagyanyám szagát
sem, amikor hajol pusziltatni magát,
sem hőbörgő apánkat,
ha elkapja a házasember-bánat.
És még a sütemények,
amik eltűntek, és nagyobb papírpénzek,
amik szintén, meg volt némi
kevélykedés is, amit fel tudok idézni,
és még egy-két hazugságom…
És lépek ki, felkapva öt miatyánkom,
a bűntől könnyűdötten –
és akkor felcsap a röhögés körülöttem.
Falcsik Mari
Dante művében a Pokol első körében a keresztség nélkül meghaltak szenvednek. Büntetésük nem jár testi kínnal, csak bánattal. Miután nem helyes módon imádták az Istent, részük az örök és hiábavaló vágyakozás a Teremtő látására.