Apám és anyám engem bámul. Sör és tejfolt, kinek-kinek érdemei és lehetőségei szerint. Apám szorosan öleli anyámat, a nyakába csókol, arcát kisimítja az elégedettség. Anyám bal kezével hátranyúl, beletúr apám hajába, sóhajt egy nagyot, lehunyja szemeit, s gondolatban elszív egy szál Románcot. Pavlovi köhögésének hangját apám nevetése nyomja el. Anyám kinyitja szemeit, levetkőztet, tisztába tesz, bekeni a popsimat, visszaöltöztet, és bámulnak tovább. „Ha van Isten, akkor az ilyen pillanatokat egy flakon hajlakkal a kezében fürkészi és telefújja vele a szobát, hogy semmi se változzon, ne legyen poros, ne fújja el az idő szele, s ha kopna a fénye, akkor egy gyertyaláng mellett is fényesebben csilloghasson, mint a sarkcsillag – mondta apám. Anyámnak a melléből megindult a tej. Először csak a blézerén lett egy apró folt, aztán lassan átázott az egész, s a tej csak szivárgott és szivárgott. Komótosan hömpölygött le anyám testén. Elakadt néhány csepp a köldökében, és miután megtelt, a tej tovább folydogált le a combján, lábszárán, a bokáján lévő verőereknél ketté vált, és így érte el a padlót. Szépen lassan megtelt tejjel a szoba, aztán az egész lakás, a bérház, a kerület, a város, az egész ország, majd a Föld is. A szüleim szépek voltak s hajlakk illatúak.
Varga Imre
fotó: ismeretlen