1980

Egy este a kocsmában kinyitottam a retinámmal két kisüveges kólát. Előtte ezt még csak Meggy Márkával, Traubisodával és Bambival tudtam megcsinálni.  Megvilágosodtam és dilemmába estem. Hős vagyok szuper erővel, vagy egy hülye, aki nem hogy nem fejezte be a filozófia szakot summa cum laude, de el sem kezdte azt. Szerettem volna, ha összesúgnak a hátam mögött, hogy látjátok, itt a Tihamér, akinek olyan tökös a retinája. Ehelyett ömlött a szememből a vér, mindenki pánikba esett, ölelte a maradék italát, nehogy beszennyezzem a hülye véremmel. Ott álltam a kocsma közepén, semmit sem láttam, de csendben voltam, mint egy eltévedt kurva a templom küszöbén. Miután megitta a dupla vodkáját, a korsó sörét és a rozéfröccsét, Sanyi támolygott a segítésemre. A csoszogásáról ismertem meg, ötvenhatban meglőtték a bal talpát, azóta húzta. Megveregette a hátamat, amitől még jobban véreztem, de jólesett a törődés melegsége. „Gyere! Minden rendben lesz” – mondta Sanyi és nekitámasztott a zenegépnek, majd egy ötvenessel elindította legkedvesebb sanzonját. – „Sinatra! Érted, töki? Májvaj! Baszod! Ettől jobban leszel. Ettől mindenki jobban lesz” – aztán visszatért a pulthoz inni. Sanyinak az ital volt a Titanic mellé dobott mentőmellény. Viselte is büszkén, míg a mája ki nem nőtte. Én lassan beleszivárogtam a zenegépbe. Ráfolytam a Beatles-válogatásra, onnan átcsepegtem a Pink Floydra, majd ott vöröslöttem Latinovits Zoltán Ady versein. A lemezen, amit sohasem hallgatott meg senki. Azonnal adjatok egy ötvenest! – kiáltottam. Halottam, ahogyan Sanyi elindul. Odacsoszogott a nagy májával és tiszta szívével, a kezembe nyomott egy ötvenest, és azt mondta: „Tessék, barátom!”

Varga Imre
fotó: Lantos László Triceps