Szentjánosbogár

Már megint ugyanazt álmodtam. A belvárosban kószálok, ökölbe szorított ujjaim közül fény szivárog, és fogalmam sincs, hogy miért éppen engem választottak. Most meg nem merem szétnyitni a tenyeremet, mert mi van, ha az a valami kirepül az ujjaim közül, és akkor felébredek. Szerintem egy szentjánosbogarat bíztak rám. Mintha érezném is, ahogy a helyét keresi a tenyeremben. Elképzelésem sincs, hogy mi ez az egész. Nem tudom, hová kellene vinnem, nem tudom, miért, mert azt nem mondták el, ahogy azt se, hogy miért éppen nekem, de én azért csak viszem ezt a talán-szentjánosbogarat az öklöm mélyén, és csak remélni tudom, megérzem majd, hogy hol kell szabadon engednem. Villamosra szállunk, én meg a talán-szentjánosbogár, pedig se jegyünk, se bérletünk, és aztán le is szállunk néhány megállóval később, még mielőtt azt mondhatná valaki, hogy nekünk egyáltalán nincs jogunk itt lenni. És egyébként is ellenőrarca van a villamoson mindenkinek. De innen már amúgy is csak néhány perc a folyó. Azt meg majd lesétáljuk. És a talán-szentjánosbogaramat amúgy is a folyóparton szeretném szabadon engedni. De végül hiába jutottunk el a folyóig, mert amikor már éppen szabadon engedtem volna, arra ébredtem, hogy saját magamat tartom a kezemben. És télen amúgy szerintem nem is túl szép a folyó.
Ferdinánd Zoltán

fotó: Nagy M. Hedvig