Madarak

Remélem nem lett homályos. És ha homályos is lett, úgysem tudom megismételni a felvételt, mert jelenleg éppen elvérzek, pedig direkt azért maradtam ébren egész éjjel, hogy elkapjam az első őszi ködöt. Egyébként majdnem elkészültem az teljes sorozattal. Már csak a téli felvételek voltak hátra, aztán tavasszal jöhetett volna a kiállítás, nyáron meg a könyv, direkt a turistaszezonra időzítve, a galériával és a kiadóval is le volt már beszélve minden. Amúgy se kora ősszel szerettem volna meghalni, akkor már inkább télen. Mondjuk egy rianásban, a feleségemmel vagy a szeretőmmel együtt. Attól függően, hogy melyik ér rá velem megfulladni a jégtáblák között, a fagyos vízben. Ennél romantikusabb halált nem is nagyon tudok elképzelni. Erre most itt fekszem, mint valami partra vetett hal, csak az én számból vér folyik. Meglepően édes egyébként. Azt nem tudom, hogy ki lőtt rám, de elképzeléseim azért vannak. Lehetett a feleségem, aki azért gyűlöl, mert megcsalom. Lehetett a szeretőm, aki azért nem fekszik le velem, mert nem hagyom el miatta a feleségemet. Lehetett a lányom, aki azért nem áll velem szóba, mert megcsalom az anyját. Lehetett valamelyik hitelezőm, mindháromnak elég jelentősnek mondható összeggel tartozom. De lehetett valamelyik irigyem is, mert én vagyok az egyik legjobb tájfotós az országban. Igaz, már nem sokáig. A gép még most is a nyakamban lóg, mondjuk tiszta vér, de mindegy. Talán maradt még annyi időm, hogy megnézzem az utolsó fényképet a kijelzőn. Egész jó, éppen annyira homályos, amennyire kell. Megijesztette a madarakat a lövés hangja, de ettől csak jobb lett. És heten vannak ők is.
Ferdinánd Zoltán

fotó: morpho